Csendes gyermekként szerettem megfigyelni a környezetem. Később elkezdtem rajzolni és tovább figyeltem az embereket; a suliban, az utcán, a buszon, a sötét metrókocsiban. Kutattam az arcokat, tekinteteket. A színház világában otthon éreztem magam. Csodáltam a színészeket, a jelmezeket, a díszleteket. És elkezdtem fotózni: próbát és előadást. A mai napig rabul ejt ez a közeg. Rengeteg képet őrzök emlékként…

Jártam Kisorosziban, Polcz Alaine és Mészőly Miklós otthonában. Simogattam Szántó Piroska fekete cicáját. Kedves ismerősként fogadott Gombos Kati és Sinkovits Imre. Hofi Gézával kettesben utaztam a fotózás helyszínére. Lefényképezett Mácsai István festőművész, majd elküldte nekem…

Szerencsésnek érzem magam, hogy több mint tizenöt éve dolgozhatok képeslapoknak. Szinte mindent ennek köszönhetek. Sokat jártam az országot a Nők Lapja újságíróival, láttam sorsokat, életeket, igaz örömöket és sok fájdalmat is. Amíg a kollégám kérdez, azalatt én "csak" megfigyelek. Ezt nagyon szeretem. Így tudok képekben valódi sorsokat bemutatni.

Talán éppen ezért a látásmódért a portrék a legynagyobb sikereim. Őszinte, igaz pillanatokat ragadnak meg. Ezt elérni nagy feladat! Ez a kihívás teszi izgalmassá munkámat. A fotózás alatt mindig eljön a perc, amikor a személyiség megnyílik és feltárja magát. Olyankor mindenki gyönyörű a kamerám előtt. Mert ő is így érzi!

A hivatásom minden egyes perce boldogság számomra. Még az utómunkálatok is. Örömteli az izgalom, a várakozás az átadásig. Hiszek abban, hogy ez tíz, húsz vagy száz év múlva is boldogságot ad. Ezt érzem én is, amikor dédszüleim fotóit nézegetem. Van itt valami, ami örök…